Vannak filmek, amikhez mindannyian ugyanonnan indulunk: az iskolapadból. Ott ülünk kamaszként, jegyzetelünk, közben a tanár magyarázza, hogy Jókai vagy Móricz miért örökérvényű, és közben azon gondolkodunk, mikor lesz szünet. Aztán eltelnek évek, és egyszer csak újra előkerül egy-egy film, amit gyerekként „muszájból” néztünk. Csakhogy most már mást látunk benne.
A kötelező olvasmányok filmes adaptációi nemcsak az iskolai élményeink részei, hanem lenyomatai annak, hogyan gondolkodott a magyar film a múltról, hősökről, erkölcsről. Némelyik történetnek azóta készült újabb feldolgozása is, de mi most mégis az eredeti ízeket szeretjük: azokat a klasszikus filmeket, amelyek generációkat tanítottak meg gondolkodni, hinni és kételkedni egyszerre.
Felnőttként nézve ezek a filmek meglepően frissek: mögöttük ott a koruk politikája, társadalmi üzenete, és a rendezők bátorsága, akik a tananyagból filmtörténetet csináltak.
Pál utcai fiúk (1969, r.: Fábri Zoltán)
Molnár Ferenc történetét gyerekként kalandfilmként néztük: kisfiúk a grundért harcolnak, van árulás, bátorság, könny. De felnőttként már érezzük, mennyire komor allegória ez a film.
Fábri Zoltán nem gyerekhőstörténetet, hanem morális drámát rendezett. A grund többé nem csak homok és deszkák halmaza, hanem az emberi közösség, a lojalitás, sőt, a hatalmi struktúrák jelképe.
Nemecsek nem egyszerűen hős – ő az egyetlen, aki tisztán marad egy igazságtalan rendszerben. És ez ma is fájdalmasan aktuális.
Egri csillagok (1968, r.: Várkonyi Zoltán)
Várkonyi grandiózus adaptációja Gárdonyi regényéből gyerekként a hősiességről szólt. A szultán, a vár, a kardok csillogása – kalandfilm volt, minden perce mozgalmas.
Felnőttként viszont a háttér válik izgalmassá. A film a nemzeti mitológia mellett a hit, az önfeláldozás és a kollektív identitás filmje. A hősök már nem legyőzhetetlenek, hanem esendőek, sorsuk súlyos, döntéseik pedig fájdalmasan emberiek.
Várkonyi filmje ma is lenyűgöz, mert egyszerre ünnepli és kérdőjelezi meg a hősiességet – és talán ezért öregedett ennyire jól.
Légy jó mindhalálig (1960, r.: Keleti Márton)
Nyilas Misi története gyerekként az igazságtalanságról szólt: egy kisfiút meghurcolnak, aki semmit sem követett el. Felnőttként nézve már nemcsak Misi, hanem a felnőttek világa válik főszereplővé.
Keleti Márton filmje finoman, mégis kíméletlenül mutatja be, hogyan működik egy rendszer, ahol a tekintély fontosabb az igazságnál. A tanári szigor, a diákvilág kiszolgáltatottsága, a félelem mind-mind ismerős érzések ma is. A film arról is szól, milyen nehéz tisztának maradni, amikor minden arra kényszerít, hogy alkalmazkodj
Abigél (1978, r.: Zsurzs Éva)
Gyerekként Abigél rejtélyes és romantikus történet volt: a lány, az internátus, a titkos szobor, ami segít a bajban. Felnőttként viszont ez a film a háborúról, a női sorsokról és a csendes hősiességről szól.
Szabó Magda történetében a lázadás nem a szócsatákban, hanem az együttérzésben rejlik. Zsurzs Éva rendezése visszafogott, mégis mélyen emberi: a férfiak által irányított háborús világ közepén nők mentenek életeket. Abigél nem csupán mese, hanem a bátorság csendes allegóriája.
Aranyember (1962, r.: Gertler Viktor)
Jókai Mór regénye kamaszként hosszúnak tűnik, tele nevekkel és leírásokkal. De felnőttként Tímár Mihály története erkölcsi drámává válik. A gazdagság, a szerelem és a lelkiismeret közti választás már nem kaland, hanem életdöntés.
Gertler Viktor filmje gyönyörűen komponált képekkel, klasszikus színészi játékkal mesél arról, hogy a szabadság nem mindig látványos, és a boldogság néha a világtól való elfordulásban rejlik. A film csendes tempója ma is működik – talán mert a belső békéről szól, amit mindannyian keresünk.
A kőszívű ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán)
A szabadságharc hősei gyerekként szoborrá merevednek a történelemkönyv lapjain. Felnőttként viszont látjuk bennük az embert. Várkonyi filmje a Jókai-regényből emberi drámát farag: három testvér három világnézetet képvisel, és mind a saját igazságába kapaszkodik.
A filmben ott a heroizmus, de ott a gyász is – és az a felismerés, hogy a hazáért hozott áldozat mindig személyes. A látványos, színes történelmi tablón túl a testvéri szeretet és a felelősség filmje ez, aminek a súlya csak érett fejjel érthető meg igazán.
A kötelező olvasmányok filmjei felnőttként már nem leckék, hanem tükörképek. Olyan történetek, amelyekben újra felfedezzük önmagunkat, az igazságkeresést, a hűséget, az erkölcsi dilemmákat. Ami gyerekként csak házi feladat volt, az ma már kulturális emlékezet – és egy-egy újranézés után talán mi magunk is jobban értjük, miért kellett megtanulnunk ezeket a történeteket.
