A sellő mítosza valójában sokkal régebbi, mint a hableányok Disney-féle változata. Az ókori Mezopotámiában már megjelent Atargatisz istennő, aki szerelemből vetette magát a tengerbe, és félig hallá változott. A görögöknél pedig ott voltak a szirének – eredetileg madártestű nők, akik énekükkel csalták a hajósokat a vesztükbe. Csak évszázadokkal később „költöztek” a vízbe, és kaptak halfarkat.
A középkorban a hajósok már úgy meséltek róluk, mintha valóban találkoztak volna velük. A hosszú tengeri utak, a kimerültség és a sós párában mozgó állatok könnyen megtéveszthették őket. Sok történész szerint a tengerészek gyakran lamantinokat vagy dugongokat néztek sellőknek – a víz alól kibukkanó testük, mozdulataik, sőt, még a csecsemőiket tartó mozdulatuk is emberinek tűnhetett. Innen a legendák valós alapja – és innen a tény, hogy a mese kicsit mindig igaznak érződik.
Amikor Kolumbusz is sellőt látott
Nem is akármilyen ember hitt bennük: Kolumbusz Kristóf is feljegyezte, hogy 1493-ban három sellőt látott az Atlanti-óceánon. Naplójában azt írta, „nem voltak olyan szépek, mint a mesékben”, de mégis különös látványt nyújtottak. Valószínű, hogy a híres felfedező is lamantinokat látott – de a történet akkor is szép, és pontosan mutatja, milyen mélyen élt a sellők mítosza a kor emberében.
A 19. században a vásárok és cirkuszok sem hagyták veszni a témát: megjelentek a „Fidzsi-sellők” és egyéb torz „tengeri csodák”, amelyeket gyakran állati maradványokból, haltestből és majomkoponyából fabrikáltak. A nézők pedig sorban álltak, hogy lássák – nem az igazságért, hanem az ámulatért.
A tudomány szerint csak mese – de milyen mese!
A modern tengerkutatás ma már nem hagy sok kétséget: nincs semmilyen biológiai vagy fosszilis bizonyíték arra, hogy sellők valaha léteztek volna. Az ember és a hal felépítése annyira eltér egymástól, hogy egy ilyen lény nem is lehetne életképes.
De a tudomány nem tudja megmagyarázni, miért nem tűnik el ez a mítosz. Mert a sellők nem a biológiáról szólnak, hanem valami mélyebbről. A vágyainkról, a kíváncsiságról, az ismeretlentől való félelemről – és arról a reményről, hogy a világ több annál, amit látunk.
A tenger, a nő és a szabadság jelképe
A sellőalak női mivolta sem véletlen. A vízhez kapcsolódó női istenségek, nimfák, istennők mindig is az érzelmek és az ösztönök jelképei voltak. A tenger egyszerre békés és pusztító – pont, mint az emberi természet. A sellő így vált annak a szimbólumává, ami egyszerre csábító és félelmetes, ami vonz és taszít.
A modern korban a hableány már nem a végzet asszonya, hanem a függetlenség megtestesítője lett. A Disney-féle Ariel már nem a hajósokat keresi, hanem önmagát. A sellő ma a szabadság, a másmilyenség és a női erő jelképe – sokan épp ezért érzik magukénak.
Sellőnek lenni
Bár a tudósok nem találtak bizonyítékot, az emberek fantáziája nem állt meg. Vannak, akik ma is hisznek a sellők létezésében, mások pedig szó szerint belebújnak a szerepükbe. A „mermaiding” – vagyis a modern sellőélet – világszerte népszerű hobbi lett. Vannak, akik hableányfarkat húznak, víz alatti fotózásokon vesznek részt, és közösségekbe szerveződnek.
A legtöbben nem is a mese miatt, hanem az érzésért csinálják: mert a vízben lebegni, súlytalanul, szabadon – valahol ugyanazt az illúziót adja, amit a legendák ígértek.
Miért nem tudunk elszakadni tőlük?
Talán azért, mert a sellők pont azt testesítik meg, amire vágyunk: a szabadságot, az ismeretlent, és a határt az ember és természet között. Egy emlékeztető arra, hogy még mindig van a világban valami, amit nem értünk – és talán nem is kell megérteni.
A tenger mélyén tehát nem valószínű, hogy hableányok úszkálnak. De a képzeletünkben biztosan ott vannak. Minden hullámban, minden mesében, minden dalban, ami arról szól, hogy a világ szebb és titokzatosabb annál, mint amit a tudomány meg tud mérni.
