A második világháború történetét legtöbbször tankok, csaták és hadvezérek felől ismerjük. A frontvonalak mozgása, stratégiai döntések és a katonai hősiesség narratívái hosszú évtizedeken át uralták a populáris filmgyártást. De miközben a történelemkönyvek nagy betűkkel írják le a hadműveletek nevét, a korszak valódi lüktetése a hétköznapi emberek életében zajlott.
Egész városok maradtak élelem, fűtés, védelem nélkül; családok próbáltak összetartani egy széthulló világban; gyerekek „nőtték ki a gyerekkort” néhány hét alatt.
A zongorista – a túlélés csendje egy széthulló városban
Roman Polanski filmje az egyik legismertebb civil nézőpontú háborús dráma. Nem a nagy jelenetek hatnak igazán, hanem a kiszolgáltatottság apró pillanatai: egy darab krumpli, egy gusztustalan katona, vagy egy-egy nesz, amitől fokozódik a félelem.
A filmben Varsó szinte élő organizmusként pusztul, miközben a főszereplő egyre kisebbé zsugorodik a város romjai között.
A csíkos pizsamás fiú – a háború gyermeki félreértése
A gyerekperspektíva mindig különleges optikája a történelemnek: a kiszámíthatatlanságot és az értelmetlenséget felnőttként megtanuljuk racionalizálni, de egy gyerek számára minden magyarázat hiányzik. A csíkos pizsamás fiú ereje éppen ebben van: naiv szemszögén keresztül a háború borzalmai nemcsak tragikusak, hanem radikálisan abszurdnak is tűnnek.
A barátság, amely a kerítés két oldalán nő, pontosan mutatja, mennyire konstrukció az a világ, amelyben a gyerekeknek élniük kell. A filmben nincs direkt brutalitás, és épp ettől sokkolóbb: a néző felnőttként tudja, mit lát, miközben a szereplők közül az érintett gyerekek egyike sem érti, mi történik velük.
Saul fia – a személyes küldetés, amely szembemegy a túlélés törvényeivel
A Son of Saul egy teljesen más szintre emeli a civil nézőpontot, még akkor is, ha a főhős olyan helyzetben van, ami a történelem egyik legembertelenebb pozíciója: sonderkommandósként láthatja a haláltipar gépezetének minden részletét. A film nem a történelmi események magyarázatára törekszik, hanem a tudat szétesésének pillanatait követi.
A civil identitás itt már csak töredékesen létezik: a főszereplő létezését egyetlen irracionálisnak tűnő cél tölti ki, amely mégis emberré teszi őt ebben a közegben. A kamera szűk fókusza, a hangok erőteljes jelenléte és a cselekmény brutalitásának folyamatos érzékelése egy olyan élményt teremt, ahol a civil szemszög maga a kétségbeesett identitásvédelem.
Jojo Nyuszi– a propaganda megbillenése egy kisfiú fejében
Taika Waititi filmje első pillantásra könnyed, szinte szatirikus hangvételű, de valójában kegyetlen élességgel mutatja meg, hogyan hat a háború a gyerekek gondolkodására. A nácizmus karikatúraszerű ábrázolása nem a relativizálás miatt működik, hanem mert a film ki merja mondani: a leegyszerűsítő propagandavilág a gyerekek fejében él tovább a leghangosabban.
Jojo szemszögéből minden torz, minden túlzó, minden hamis – és ez a hamisság akkor omlik össze, amikor először találkozik a másik emberi oldalával, amikor egyetlen személyen keresztül válik világossá számára, hogy az addig ismert világ építőkockákból felhúzott hazugság volt. A civil perspektíva ebben a filmben a gondolkodni tanulás története.
Az élet szép
Roberto Benigni filmje talán a legszemélyesebb mind közül, mert a civil létet nem a társadalmi struktúrákon keresztül vizsgálja, hanem a család intim terében. Az apai szeretetből épített, játékszerű alternatív valóság azt mutatja meg, hogy a háború borzalmait néha csak illúziókkal lehet túlélni.
Nem hazugsággal, hanem azzal a fajta szeretettel, amely még a legkilátástalanabb helyzetben is megpróbál valami szépet találni. A film felnőtt fejjel nézve egészen más ízt kap: ma már nem a humor az első, ami feltűnik, hanem az önfeláldozás, az egyetlen gyerekre épített világ törékenysége, és az a csöndes tragédia, amely a film utolsó képei mögött meghúzódik.
