Bátran kijelenthetjük, hogy élete során minden felnőtt ember hazudott már. Aki nem, az valószínűleg még ritkább jelenség, mint aki nem szereti a rántott húst vagy a palacsintát. És, ha ezt mégsem ismerjük be, akkor már hazudtunk is saját magunknak és rögtön életbe lép az első kijelentés. De vajon mi is a hazugság valójában? Mennyire kell szigorúnak lennünk egyáltalán magunkhoz és másokhoz? Az alábbiakban megpróbálom kideríteni az igazságot minderről.
Mielőtt azonban a lelkiismeretfurdalás miatt letennénk a cikk végigolvasásáról, megadnám a kellő verbális felmentést a továbbolvasáshoz: még Buddhának is meg kellett tapasztalni a hedonizmust, mielőtt a megvilágosodott útjára tudott volna lépni. Ha pedig még neki is be kellett járnia ezt az utat, ne gondoljuk, hogy mi mindezt meg tudtuk volna úszni!
Mi a hazugság?
A hazugság kialakulásának feltehetően evolúciós okai vannak, ami a közösségformálás egyik alapját is képezhette. Ezzel sokszor el lehetett kerülni vagy éppen ki lehetett robbantani egyes konfliktusokat. Ennek az állításnak a hallatán most talán sokan felhúzzák a szemöldöküket, viszont, ha a hatékony irányítás logikai lépésével eljutunk a politikáig, akkor már sokkal könnyebben azonosulhatunk ezzel a feltételezéssel. Akkor hazudunk, ha szánt szándékkal valótlan állítunk, hogy a másik felet megtévesszük és ebből a megtévesztésből valamilyen előnyt kovácsolunk magunknak. De minden hazugság ugyanolyan latba esik és valóban minden esetben megbocsáthatatlan?
A hazugság fajtái
Az biztos, hogy sokkal szigorúbbak vagyunk, ha mi válunk egy hazugság áldozatává, mintha a saját hazugságunk súlyosságának mértékét kellene megítélnünk. Egy 5 hónapos csecsemő már képes a figyelem újbóli és újbóli felkeltéséért sírást produkálni. 1 évesen már elhallgattunk dolgokat szüleink elől, 2 évesen már a blöff is megy, 5 éves kortól pedig a károkozás felismeréséig a lejtmenet már megállíthatatlan. Beírás az ellenőrzőbe? Rossz jegy? Tönkretett, eltört bármi? Ismerős? „Nem én voltam. Az már úgy volt.”
A gyerekek fantáziahazugsággal kezdik. Egy elképzelt világot állít fel magának, még esetleg képzeletbeli barátai is vannak, akikről szívesen mesél. Ez messze nem patológiás eset, csak élénk a fantáziája. A valóságot állítja? Nem. Elítélendő ezért? A kegyes hazugság a következő szint. Ennek hölgyeim Önök a mesterei. Itt gyakorlatilag arról van szó, hogy azért állítunk mást, mint a valóság, hogy a másikat ne bántsuk meg vagy megvédjük egy kellemetlen felismeréstől. Hazugság? Igen. A legtöbb férfi leginkább azért hazudik, hogy önmagát jobb színben tüntesse fel és ezzel – talán a többi férfi viszonyában – előnyhöz jusson. És végül ott van az önáltatás, amikor valamit megmagyarázunk magunknak, még akkor is, ha az nyilvánvalóan nem igaz. Ennek a nyereménye legtöbbször egy hamis élet, jobb esetben az önostorozás, azonban optimális esetben a változtatásra való igény.
A hazugság jelei a kommunikációban
A hazugság felismerése nem egyszerű dolog. Intuíció és rengeteg tapasztalat kell hozzá. Ezt nem lehet csak úgy, könyvből megtanulni. Sokszor épp saját magunk vagyunk a gátja a felismerésnek, tudatunkkal elnyomjuk megérzéseinket, mivel mást szeretnénk látni, mint amivel akkor és ott szembesülünk. Viszont valóban vannak olyan jelek, amelyet nagyban valószínűsítik a hazugság tényét és, ha ezek ráadásul együttesen fordulnak elő, akkor gyanakvásunk már megalapozott.
A hazugság nemcsak attól az, mert nem mondjuk el az igazságot, hanem attól is, hogy áthágunk bizonyos társadalmi normákat. Ha tudjuk, hogy rosszban sántikálunk, akkor önkéntelenül is olyan fizikális jeleket produkálunk, olyan testbeszéd hazugságokat, amelyeket szinte lehetetlen meghamisítani. Nézzük ezeket a jeleket:
- A szájrándulás. Ez az egyet nem értés jele. Mégpedig azzal, amit mondunk, és amit valóban gondolunk. Önmagában azonban ez a jel utalhat arra is, hogy a beszélőnek fogalma sincs, vagy egyszerűen nem tudja.
- A száj eltakarása. A száj eltakarásának jelét akkor figyelhetjük meg, ha a beszélő olyan dologról beszél, amiről nem volna szabad. Az eltakarást is azonban igen széles skálán lehet értelmezni, amely a konkrétan tenyérrel eltakart szájtól csak egy arra irányuló gesztusig terjed.
- A szem eltakarása. Nemcsak beszélni nem szeretünk valótlanságokról, de látni sem szeretjük azt, ami nem tetszik számunkra. Ugye ismerős a helyzet, amikor valaki eltakarja a szemét egy bizonyos mozis jelenetnél?
- A pislogás. Ez egy kimondottan érdekes jel, mert eléggé összetett és könnyen félre is értelmezhető, mivel örömöt és izgalmat is jelenthet. Klasszikus esetben a jelenet a következőképp zajlik: hazugság közben a pislogásszám lecsökken, mert aki hazudik, a hazugság közben látni akarja a másik fél reakcióit, hogy valóban elhiszi-e azt, amit ő most állít. Amint a hazugság megtörtént, a pislogások száma felgyorsul, mivel a már említett morális határok megsértése miatt stresszt él át.
- Testi elhatárolódás. Aki hazugság közben elhatárolja magát a másik féltől, elfordul, karba teszi a kezét vagy például beáll az asztal mögé, tudja, hogy rosszat követ el és már védekezik is az elkövetett bűne következtében kilátásba helyezett büntetés ellen.
Felmerülhet a kérdés, hogy a testbeszéd hazugságokat lehet-e tanulni? Be tudjuk-e csapni a másikat, ha ismerjük azokat a jeleket, amik elárulhatnak minket? Igen, ha megkaptuk a megfelelő kiképzést valamelyik titkosszolgálatnál. Egyébként pedig nem. Bizonyos dolgokra oda tudunk figyelni, de az akaratlan fizikai jeleket egyszerű, halandó emberként nem tudjuk befolyásolni, így mindig is lesz rés a pajzson. Főleg azoknak, akik olvasnak mások testbeszédéből. Leginkább azokat tudjuk átverni, akik hinni szeretnének nekünk, de valóban nekik érdemes pont hazudnunk?
A hazugság leleplezése
A fentiekben leírtak alapján próbálkozhatunk tudományosan is megközelíteni a hazugság felismerését, de van ennél egy kézenfekvőbb megoldás is. Kérdezni kell! A hazugság felépítése általában nem terjed ki a legapróbb részletekig és mivel a hazugság leginkább kronologikus módon épül fel a valótlanságot állító fejében, ezért ezt a gondolatmenetet könnyen meg lehet zavarni. És itt most nem kell túl bonyolult kérdésekre gondolni, elég csak a legáltalánosabbakra rákérdezni, mint hogy kivel volt és hol, mit evett. Ez akár aggódó érdeklődésnek is tűnhet, de mindenképpen megakasztja és összezavarja a hazudozót.
Fontos továbbá azt is figyelembe venni, hogy a fent említett jelek jelenthetnek hazugságot, de annak az ellenkezőjét is, ha nem minden jelet ismerünk fel vagy egyet-egyet netalántán félreértelmezünk. Ez esetben könnyen vádaskodásba csaphat át a dolog és ellenkezőleg sülhet el. Ha le akarunk valakit buktatni, jobb pozícióból indulunk, ha ismerjük és tudjuk neutrális helyzetben hogyan viselkedik. Ha mindez egy adott szituációban homlokegyenest megváltozik, akkor már gyanakodhatunk.
Ha nem ismerjük a beszélgetőpartnerünket, vagy amikor valaki hazudik és te tudod az igazat, akkor egy sor ártatlan kérdéssel, témafelvetéssel megfigyelhetjük, hogyan is viselkedik egy stresszmentes állapotban. Csak ezt követően szabad rálépni a vékony jégre, mert így sokkal nagyobb bizonyossággal állapíthatjuk meg, hogy lóvá próbálnak-e tenni bennünket vagy sem. Egyébként a hazugságvizsgáló – anyakönyvezett nevén a poligráf – is ezen az elven működik. Rácsatlakoztatnak a „páciensre” egy halom érzékelőt, amelyek az olyan fizikális változókat mérnek, mint a pulzus, a légzésszám, a vérnyomás vagy a bőr ellenállása. Ezután egy sor általános kérdéssel beállítják a paramétereket, majd jöhet a vegzálás! Hozzáteszem, a hazugságvizsgáló sem tévedhetetlen és vannak, akik azt is át tudják ejteni. Innen nézve azért már annyira nem kell ostorozni magunkat, ha néhanapján mégis átvernek.
A hazugság objektív szempontból valóban elítélendő, főleg, ha olyan személyek a célpontjai, akik egyébiránt a bizalmukba fogadtak. Szubjektív szempontból már más a leányzó fekvése. Ha gyerek hazudik, a szülő megbocsát, ha a hazugságnak a védelem a célja, kegyes hazugságról van szó vagy a másik fél megóvása, esetleg a saját gyengeség palástolása, úgy sem szép dolog, de véleményem szerint mindenképpen megbeszélés tárgyát kell képeznie a felek között. Azonban, ha anyagi a motiváció és/vagy a másik félnek való károkozás, az már mindkét szempontból morálisan valóban megbocsáthatatlan. Vagy mégsem? Ezt ki-ki maga döntse el, de egy biztos, és mindenen felül áll: próbáljunk meg legalább magunknak nem hazudni!
