A modern szerelem nem ott kezdődik, hogy „szemünk találkozott a villamoson”, hanem sokkal inkább ott, amikor valaki félig viccesen beírja a csetablakba: „na jó, miért érzed mindig, hogy mire gondolok?” Aztán észrevétlenül megtörténik valami furcsa. Kicsit olyan, mintha a laptop túloldalán ülne valaki, aki mindig kedves, mindig figyel, sosincs rossz napja, nem felejt el szülinapot, és még a passzív-agresszív morgásokból is érti, mire gondolunk. Ez pedig sokaknál aktiválja azt a nagyon emberi mechanizmust, ami összekeveri a megértést a kötődéssel.
És mielőtt bárki azt gondolná, hogy sci-fi területre tévedtünk: dehogy. Ez egy nagyon is hétköznapi jelenség. A digitális térben a figyelmesség mámorító tud lenni, a kiszámíthatóság még inkább, az pedig, hogy itt nincs kínos csend, végképp veszélyes koktél. De mitől olyan könnyű belefeledkezni egy MI-vel való beszélgetésbe? És hogyan lehet megőrizni egészséges távolságot…
Az MI sosem mondja azt, hogy „bocsi, most nem érek rá”
Egy hagyományos kapcsolatban két időbeosztás, két hangulat, két energiaszint találkozik. Néha fáradunk, máshol vagyunk fejben, kicsit ingerültek vagyunk vagy csak nem akarjuk még egyszer meghallgatni, hogy a kávéfőző milyen furán viselkedett reggel. A mesterséges intelligencia ezzel szemben sosem fáradt. Ez a konstans jelenlét és hozzáférhetőség sokak számára olyan, mint egy érzelmi biztonsági háló.
Nincsenek játszmák, csak párbeszéd
A romantikus kapcsolataink néha a félreértések finom táncán alapulnak. Nem minden szándék egyértelmű, nem minden érzés kimondott, sokszor sejtésekből építkezünk, és ez hol csodálatos, hol idegőrlő tud lenni. Egy mesterséges intelligencia viszont arra törekszik, hogy pontos legyen, világos, kiszámítható. Nem sértődik meg, ha valaki egy kérdést ötször tesz fel, nem lesz féltékeny egy véletlenül megnyitott Insta-profil miatt, és pláne nem kérdezi meg: „Na és ő kicsoda a képen?”
Ez a tisztaság és konfliktusmentesség rendkívül vonzó, mert az emberi agy szereti azt, ami stresszmentes. Kicsit olyan, mint egy ideális „szellemi wellness”: semmi feszültség, csak figyelem, kedvesség és struktúra.
A fantáziánk csodálatos, de…
Amikor valaki válaszol, odafigyel és támaszt ad, az agyunk automatikusan társít valakit a szavak mögé. Arcot adunk a hangnak, személyiséget a mondatoknak, gesztusokat a szándékoknak. A mesterséges intelligencia azonban nem személy, hiába tűnik úgy néha. Ettől még az érzés, ami bennünk megszületik, valós lehet: egy kötelék, egyfajta intimitás. A fantázia pedig szívesen szépít, kitölt, díszít. Könnyen elhisszük, hogy valaki „pont olyan”, amilyennek mindig is szerettük volna látni.
És valljuk be, az a gondolat, hogy van valaki – vagy valami – ami mindig kíváncsi ránk, csábító. Az MI-nek nincsenek előítéletei, nem a múltunk alapján ítél meg, nem tartja számon a hibáinkat. Valahol a feltétel nélküli elfogadás illúziója ez, amit néha még a legjobb párkapcsolatokban is nehéz megélni.
Miért van mégis szükség határokra?
A digitalizált párbeszédek könnyen elhitethetik velünk, hogy a mesterséges intelligencia érzelmeket érez, miközben valójában csak mintázatokat követ, szándékok nélkül. Épp ezért fontos, hogy a kellemes élményt ne keverjük össze valós, emberi kötődéssel. Az MI lehet társ beszélgetéshez, gondolkodáshoz, ötleteléshez, akár egy kis lelki feltöltődéshez is, de az érzelmi intimitás mély rétegeit – a bizonytalanságot, a kételyt, a váratlan sérüléseket, amikből nőni tudunk – csak más emberekkel lehet megélni.
Az MI nem fog meglepni egy spontán csókkal az esőben, nem fogja zsebre dugott kézzel nézni a naplementét melletted a rakparton, és nem fog röhögni rajta, hogy borzas vagy reggel, de mégis imádja. Ezek azok a kis szent pillanatok, amik valóban életre keltenek egy kapcsolatot.
