Ha becsukjuk a szemünket, és elképzeljük a Földet néhány ezer vagy éppen több millió évvel ezelőtt, egy egészen más világ tárul elénk. Őserdei mélynyugalom, lélegzetelállító méretű állatok, hatalmas paták dübörgése, csattogó állkapcsok, furcsa tollak, túlméretezett agyarak. Egy olyan bolygó, ahol az élet még sokfélebb volt, mint ma. A kihalt állatok története valójában az emberiség saját története is. A bolygó múltja, amely egyszerre bámulatos, fájdalmas, tanulságos és kicsit melankolikus is.
A kihalás nem új jelenség. A természet mindig is újrarendezte a saját pakliját: a dinoszauruszoktól a jégkorszak óriásain át egészen a modern kor apróbb, kevésbé látványos, de ugyanolyan fontos fajaiig. Ami azonban ma más, az a sebesség. Míg korábban évmilliók alatt tűntek el fajok, most néha elég néhány évtized. Mögötte ott a klímaváltozás, az élőhelyek pusztulása, a túlzott vadászat, az emberi terjeszkedés, járványok vagy éppen olyan aprónak tűnő döntések, mint egy-egy sziget madarainak bizalma az újonnan érkezőkkel szemben.
Ebben az időutazásban megidézünk néhány fajt, akik valaha itt éltek, lélegeztek, küzdöttek, szerettek, és részei voltak a bolygó életének. És akik ma már sehol sincsenek – legfeljebb az emlékeinkben, csontokban, rajzokban, néhány fakó fényképen, vagy azokban a reményteljes vitákban, hogy talán, valahol, még léteznek.
A gyapjas mamut – a jégkorszak ikonja, aki még ma is visszatérhetne
Ha létezik állat, amelyet mindenki ismer, az a mamut. Dús, bozontos bundával, kanyargó agyarakkal és hatalmas testtel járta a tundrát, miközben jég borította a tájat. Szinte látni, ahogy lassú, méltóságteljes léptekkel vonul, bundája között megül a hó, és csak néha zúdul le róla egy puha felhőként.
A mamutok eltűnésének oka máig vita tárgya. A klímaváltozás biztosan hozzájárult: a melegedő Föld a tundrát lassan gyeppé, majd erdővé alakította. A vadászat is szerepet játszott, hiszen az ősember számára a mamut maga volt az áruházi bevásárlás: hús, szőrme, csont, zsír – mindent lehetett belőle hasznosítani. És talán a kettő együtt írta meg a végüket.
Napjainkban újra és újra felmerül, hogy a mamutot visszahozhatná a tudomány. Génbankok, ősi DNS-minták, merész kutatók és még merészebb tervek. Vajon jobb lenne a világnak, ha újra itt járna? Vagy csupán romantikusan kapaszkodunk a múltba? Mindenesetre megnyugtató elképzelni, hogy a mamut talán egyszer még visszadobbanthatja a történelmi porondot – ha nem is teljesen olyan formában, mint régen.
A dodó – a békés madár, akit túl sokáig hittünk butának
A dodó neve már önmagában is mítosszá vált. A legtöbben úgy tartják, esetlen, talán egy kicsit buta madár volt, amely egyszerűen nem volt elég ügyes ahhoz, hogy túléljen. Ez azonban korszerűtlen elképzelés, és valójában nem is igazságos.
A dodó a Mauritius-szigetén élt, és mivel nem volt ragadozó, nem volt szüksége menekülési stratégiára. Miért is repült volna, ha nem kellett? A természet nem tékozol energiát felesleges képességekre. Amikor azonban az ember megérkezett, vele együtt jöttek a patkányok, a macskák, a kutyák és a disznók – és egy békés, repülni nem tudó, szépen lassan alkalmazkodáshoz szokott madár nem tudott lépést tartani a változással.
Ma a dodó szimbolikussá vált. A törékenység jelképe, és annak a figyelmeztetésnek az emblémája, hogy ha egy faj egyszer eltűnik, többé nincs visszaút. Mégis, valami megnyugtató abban, hogy a dodó neve fennmaradt. Mintha ezzel is biztosítanánk, hogy emlékéből semmit nem fal fel az idő.
A tasmán tigris – a rejtély, amelyet nem engedünk el
A tasmán tigris, vagy erszényes farkas története a modern világ egyik legtragikusabb fejezete. A csíkos hátával, furcsa macskaszerű fejével és kutyaszerű mozgásával olyan volt, mintha három állatból gyúrták volna össze. Nem véletlen, hogy a viktoriánus korban sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán létezik.
Ez a különös ragadozó Ausztráliában és Tasmániában élt. Nem volt kegyetlenebb vagy falánkabb, mint bármely más ragadozó, mégis kártevőnek bélyegezték, és irtási kampánnyal, prémvadászattal és élőhelypusztítással pecsételték meg a sorsát. Az utolsó ismert példány 1936-ban pusztult el a hobarti állatkertben, magányosan, abban az évben, amikor már törvény védte volna.
A tasmán tigris esetében mindig ott lebeg egy kis remény. Rejtélyes kamerafelvételek, gyanús hangok a bozótosból, szemtanúk vallomásai. Talán még ott ólálkodik a fák között. Talán vannak titkok, amelyeket a természet nem ad fel olyan könnyen.
A gyapjas orrszarvú – a fagyos világ dacos túlélője
A jégkorszak nem csupán mamutokat szült, hanem más óriásokat is. A gyapjas orrszarvú különleges, sűrű bundával, hatalmas szarvval és meglepően érzékeny lelkivilággal rendelkezett – már ha hiszünk a tudósoknak, akik szerint szociális állat volt, és nem a magának való, morgós karakter, amelynek ma képzeljük a rinocéroszokat.
Élete hasonló végbe fordult, mint a mamuté: az olvadó jég, a megváltozott növényzet, a terjeszkedő ember és a törékeny ökoszisztéma együtt hozták el a végét. Különös belegondolni, hogy néhány ezer éve még Európa területén is találkozhattunk volna vele. Ma pedig már csak múzeumok üveg mögötti csontjai és művészi rekonstrukciók idézik fel, milyen grandiózus látványt nyújthatott.
A tarpan – a vadló, amelyet már csak a legendák vágtája őriz
A tarpan Európa vadlovaként élt a kontinens erdős-sztyeppés vidékein. Nem volt háziasított, nem szolgálta az embert, nem tűrte meg az irányítást. Igazi szabad lény volt, amelynek mozgása inkább költészet volt, mint egyszerű lóháton vonulás.
A XIX. század végére azonban teljesen eltűnt. Vadászat, élőhelycsökkenés, kereszteződés háziasított lovakkal – lassú és fájdalmas folyamat volt, amely végül némán hunyta le pilláit. A tarpan azonban nem tűnt el teljesen a kulturális emlékezetből: a Konik ló például genetikai kísérletként a tarpan jellegzetességeit próbálja visszahozni. A természet néha visszamosolyog.
Mit üzennek a kihalt fajok?
A kihalt állatok nem csupán egy letűnt korszak szereplői. Tükörként állnak előttünk, finom figyelmeztetésként, hogy minden döntés, minden irtás, minden parányi változtatás sebet ejt a bolygón. De ugyanakkor reményt is hordoznak. Ha tudjuk, hogyan veszíthettük el őket, talán azt is megtanuljuk, hogyan vigyázzunk azokra, akik még velünk vannak.
Mert ott a tűzföldi róka, a jávai orrszarvú, a hópárduc, a különös, színes békák a világ esőerdeiben, a tengerek mélyén élő törékeny halak. Még vannak esélyeink. Még nem ért véget a történet.
És amikor egy kihalt fajról beszélünk, valójában élőket védünk. A múlt nem azért fontos, hogy sirassuk, hanem hogy tanuljunk belőle. A mamutok lépéseinek nyomai talán már rég eltűntek, de a hangjuk még ott visszhangzik a fagyott fenékrétegek mélyén. A dodó sóhaja ott lebeg az óceán felett. A tasmán tigris csíkjai talán még megvillannak egy képzeletbeli bozótosban.
A Föld története nem egy lezárt album. Csak rajtunk múlik, hány üres oldal marad benne – és mennyi marad tele élettel, hangokkal, színekkel, mozgással…
