Van egy apró részlet a fülünkön, amit a legtöbben észre sem vesznek, pedig Charles Darwin már az 1800-as években felfigyelt rá. A fül felső, hátsó részén található kis dudorról vagy redőről van szó, amit ma egyszerűen Darwin-dudornak neveznek. Nem fáj, nem mozdul, nem csinál semmit – mégis az evolúció egyik apró emléke.
Mi is az a Darwin-dudor?
A Darwin-dudor egy apró kiemelkedés a fülkagyló felső részén. Nem mindenkinél látható, és akiknél igen, azoknál sem egyforma. Van, akinek alig észrevehető, másoknál határozottan kirajzolódik a fül ívén. A tudomány szerint ez nem más, mint egy evolúciós maradvány – annak az izomrendszernek és formának az emléke, amely az ősi emlősöknél, sőt még a korai emberféléknél is lehetővé tette, hogy mozgatni tudják a fülüket, irányítva ezzel a hallásukat. Ma már nekünk erre nincs szükségünk, legfeljebb a házibuli után próbálunk hasonlót, amikor valaki a másik szobából suttog, de a fülünk már nem követi a hangot.
Darwin is megfigyelte – csak még nem hívta dudornak
Charles Darwin az 1871-ben még nem „dudorként”, inkább anatómiai különlegességként hivatkozott rá. Azt figyelte meg, hogy az emberek egy részének fülén maradt egy kis redő, ami hasonlít bizonyos állatok, például majmok fülformájára.
Ez a részlet mára inkább kuriózum, mint tudományos téma, de azért biológusok és antropológusok is időről időre vizsgálják, hogy a különféle populációkban mennyire jellemző.
Nézd meg magadnak – neked van?
Ha most a monitor előtt ülsz, nyugodtan tapints a füled felső, hátsó részére. Ha egy kis, félköríves kiemelkedést érzel, akkor igen, neked is van Darwin-dudorod. Nincs semmi varázslat benne, és nem jelent semmilyen betegséget – ez pusztán egy genetikai variáns, mint az, hogy valaki képes-e begörbíteni a nyelvét vagy sem. Egyes tanulmányok szerint a népesség körülbelül 10–15 százalékánál figyelhető meg jól látható formában.
Mit mond el rólunk ez a kis dudor?
A Darwin-dudor önmagában nem jelent semmilyen különleges képességet, de arra emlékeztet, hogy a testünk tele van olyan apró részletekkel, amelyek a múltunkat hordozzák. Ott van a farokcsont, ami egykor valódi farok volt, vagy a bölcsességfog, ami az őseink növényevésre alkalmas állkapcsához kellett. Ezek mind-mind biológiai régészeti leletek, csak éppen rajtunk vannak. A fülön található dudor pedig annak bizonyítéka, hogy valaha képesek voltunk a fülünkkel is reagálni a külvilágra. Ma már inkább a fejünket fordítjuk, de az alapgondolat ugyanaz: hallani akarjuk, mi történik körülöttünk.
A fül, mint időgép
Ha tehát legközelebb a tükörbe nézel, és meglátod a füled ívén azt az apró kis hajlatot, gondolj arra, hogy az nem véletlen. Ott van benned az evolúció egy halk emléke – egy pici, alig észrevehető bizonyíték arra, hogy a természet soha nem felejt. Lehet, hogy ma már nem mozdul a fülünk, de ha mozdulna, valószínűleg örömmel hallgatná, hogyan dorombol az élet körülöttünk.
